2. fejezet

– Úgy kezdődött, mint bármelyik történet: valaki visszaütött. Épp ezért nem tudom magának megmondani, pontosan miért éppen most zsaroltak meg. Már rég megtehették volna.

Megbízóm hátradőlt az alacsony építésű, de széles műbőr fotelben. Kerek arcán már felszáradt a verejték, vékonyan csíkozott hosszú ujjú ingét felhajtotta, bal kezén okosóra számlapja villant fel kékes fénnyel néha, amikor gesztikulált.

– Nézze, Hetesi úr, ahhoz, hogy én el tudjuk indulni, csak meg kell fogni valahol az események sorozatának kezdetét. – A fényképeket egyik kezemből a másikba csúsztattam, mintha csak egy pakli kártya néhány véletlenszerűen kiosztott lapjai lettek volna, amelyek között megpróbálom megtalálni az ideális kombinációt, remélve, hogy legalább egy sor, esetleg színsor van köztük. Persze legtöbbször csak egy rakás össze nem illő információdarabkát kapok az ügyfelektől, ha náluk lenne a royal flush, nem hozzám fordulnának.

– Az ott – bökött rá az egyik fotóra –, az ott a majommal.

– Mi van vele?

Kihúztam a képet a többi közül, és az íróasztalra tettem, kettőnk közé. A fotó már nekem is feltűnt az előbb, amikor átpörgettem a sorozatot. A régies tapétával borított falhoz közel egy faasztal állt, bal felén egy nő ül, rövid, őszes haja, fémkeretes szemüvegében tanárnős hatást keltett. Éppen egy vele szemben, az asztalon egy kisméretű majomnak magyarázott valamit, az állat és a nő között egy régi, szürke, mechanikus írógép tornyosul. A nő éppen a majomra mutat és mond valamit, a majom pedig – ami talán makákó lehetett –, mintha csak értené, és a saját mellkasa felé fordítja a mancsát, és úgy tűnt, azt akarja válaszolni: “Én, soha nem csinálnék olyat”. A makákó fölött egy lehúzható IKEÁ-s mennyezeti lámpa függ, ami fehér fénykúppal világítja meg a nő arcát, az írógépet, és a majmot. Egy mindent látó szem, amely előtt csak az írógépbe fűzött fehér papír marad rejtély. Szürreális kép.

– Az jó kezdet – mondta Hetesi. – A zsarolólevél miatt.

– Oké. Hallgatom.

– Szóval, van egy bányám Somogyban. Régi, több mint száz éve alapították. Igazából nem is bánya, csak egy nagy gödör, téglagyárhoz termelték ki onnan az agyagot. A második világháború után felfutott a téglagyártás, először nagyapám vezette a gyárat, aztán apám. Én a nyolcvanas években voltam gyerek, a falubeli csapattal gyakran játszottunk a bányában. Akkorra már az agyagkitermelés a gödör nyugati medencéjében zajlott, több száz méterre a gödör keleti felétől, amit időközben visszavett a természet. A déli oldala lankás volt. Télen ott szánkóztunk, az alja, amit több helyen kis facsoportok, cserjék nőttek be nyáron remek hely volt számháborúzásra és hasonlókra. A bánya alakja hosszan elnyúló téglalap volt, a faluhoz közelebbi, rövidebbik, keleti fala tele volt kisebb-nagyobb üregekkel, ott játszottuk el a kőbaltás embert.

– Nagyon érdekes, de mi köze van…

– Mindjárt rátérek arra is. Csak le akartam írni magának, milyen is ez a bánya. Szóval, valamikor még az apám idejében a fejtőgépek csontokat, emberi csontokat fordítottak ki a földből.

– Nocsak. Gyilkosság nyomaira bukkantak? – Előredőltem, és fesztült figyelemmel hallgattam Hetesit.

– Nem éppen. Kiderült, hogy a csontok régiek. Kijött a kaposvári múzeumtól egy szakértő, aztán még többen is érkeztek. A gép egy avar kori temetőt bolygatott meg, és néhány lelet is előkerült.

– Kincset találtak?

Hetesi elmosolyodott. Biztos jót röhögött magában.

– Nem volt túl értékes, mindössze csatok, kisebb tárgyak voltak a sírokban.

– Akkor?

– Akkor annyi történt, hogy a termelést áthelyezték, és elindultak nyugati irányba, a maradványokat visszatemették. Eltelt néhány évtized, és az avar csontok lassacskán legendává váltak, mi pedig gyerekkorunkban oda jártunk játszani. A privatizálásnál pedig megvettem a területet.

– Szép történet.

– Az. Én is úgy hittem, hogy ennyi az egész. Aztán, idén kaptam egy levelet – írógéppel írták – és megzsaroltak, hogy ha nem adom át az ezüsttárgyakat, amit állítólag apám lopott el az avar temetőből, akkor megölik a húgomat. – Hetesi hangja kásás lett.

– Őt?

Előkerestem a képet, amelyen ott volt a fiam, és a meglehetősen nagydarab, szőke nő. Az asztal tetejére tettem, és felé fordítottam.

– Igen. Viola. Hetesi Viola.

– És ez ki? – mutattam a fiamra. Remélem, a hangom kívülről semleges maradt, a fejemben viszont üvöltöttem.

– Fogalmam sincs. Lehet, hogy az elrablói közé tartozik.

– Nekem nem tűnik úgy, mintha fenyegetné a lányát. Sőt…

– Lehet, hogy őt is elrabolták. Biztosan nincsenek együtt, nézze meg jobban. Az a nyeszlett srác labdába sem rúghat Viola mellett. – Magabiztosan vigyorgott.

Az anyádat! Remélem, nem vette észre, hogy megremegett a kezem. De jó lett volna behúzni neki egyet.

– Bocsásson meg, ha megkérdezem, de kissé furcsának tűnik Viola. Nem is tudom…

– Pajzsmirigy-problémája van. Tudja, 1986-ban született, az édesanyánk kb. félidős volt vele, amikor beütött Csernobil.

– Értem.

– Egy nagy francokat érti. Kész pokol volt a gyerekkora, annyit szekálták a magassága és a súlya miatt. A “hohó, itt a somogyi amazon”, szivatták, meg főleg ezzel: “itt jön a mutáns lány, nézzük meg, vajon hány melle van”! – Párszor szétvertem a pofájukat, szemét állatok.

– Ha jól sejtem, ez még gyerekkorukban történt.

– Aha. Szóval rendben felnőtt, csak egy kissé nagyra – elvette tőlem a fotót, és szeretettel nézegette.

– Visszaadná kérem?

Végigsimított a lány arcán, aztán átnyújtotta. Még egyszer nem engedem ki a kezemből.

– Nem tudja, hol készült a kép?

A fejét rázta. Ezek szerint meg kell szereznem Vili számítógépét. Jó eséllyel a kerületi kapitányság bizonyítékraktárában lehet.

– Hol van a zsarolólevél?

– Átadtam a rendőrségnek, de van nálam egy másolat.

Hetesi az ölébe vette bőr irattáskáját. Még nem mondta meg, hol dolgozik, de biztosan irodai munkája lehet, jó eséllyel vezető beosztásban. Műanyag irattartót halászott elő, amiből egy gépelt lapot vett elő. Jó minőségű színes fénymásolat volt. Átadta, én pedig elkezdtem olvasni.

(Folyt. köv.)