1. fejezet

Amikor a megbízóm átadta a borítékot, még nem tudtam, hogy erre a pillanatra halálomig emlékezni fogok. Felnyitottam. Selyempapírba csomagolt fényképeket húztam ki belőle. Egy egész sorozat, régi zöld buszon utazó férfiak és nők, az ötvenes évek ruháit viselve, aztán ugyanez a busz, de éjszaka, zöldes fénnyel megvilágított, reményvesztett, műanyag simaságú arcvonások, majd pedig néhány enteriőrkép, magányosan ülő férfialakkal, egy írónő egy majom társaságában (a falon olyan tapétával, amit utoljára a nagyszüleimnél láttam), és a sorozat utolsó képén ott volt ő.

Nem volt egyedül.

Évek óta kerestem már, amióta csak megtaláltam a búcsúlevelet. Azt hiszem, azért tudott így eltűnni, mert a saját eseteimet tanulmányozta, és az íróasztalomról ellopott ötletek segítették abban, hogy ne találjam meg. Öt év, és 17 nap telt el azóta (arra a napra is tűpontosan emlékszem), és most előkerült. Teljesen mellékesen, mert a megbízóm nem őt akarta megtalálni, hanem a nőt. Természetesen elfogadtam a megbízást, az ár, amit fizetni tudott érte, nem érdekelt. A borítékban talált fotó átírt mindent, onnantól kezdve csak ennek az ügynek éltem.

A búcsúlevelében is ezzel vádolt: én csak az ügyeimmel foglalkozom, vele egyáltalán nem. Az eltelt évek alatt beláttam, hogy igaza volt, most viszont osztatlanul csak neki szenteltem minden figyelmemet. Persze, lehet, hogy ennek sem örült volna. Mindegy. Nincs más választásom.

– Az a nő ellopott tőlem valamit. Megzsarolt, és kénytelen voltam fizetni– mondta a megbízóm.

– Honnan vannak a képek?

– A maga elődje készítette. Miután a hullája előkerült a Dunából, a rendőrség megtalált engem. Én volt az egyetlen ügyfele a halálakor.

Felkaptam a fejem.

– Fekete Vili?

– Igen.

Olvastam róla a belső fórumon, sokan megdöbbentek a meggyilkolásán. Személyesen nem ismertem Vilit, de a hírét igen.

– Mennyi ideje dolgozott magának?

– Három hónapja.

– Vele is a nőt kerestette?

– Persze, ki mást?

Az irodámban meleg volt, a budapesti nyár tombolt odakint, a légkondi tolta a hideg levegőt, de még így sem bírt az átforrósodott falakkal. A fotót azóta sem tettem le, a hüvelykujjam hozzáragadt a fényes felülethez. Nem is adom ki a kezemből. Soha többet.

– Mesélje el, hogyan kezdődött.

(Folytatás: https://thrillers.blog.hu/2020/05/02/agyagbanya_282)